A szamblák
A fotók rákattintással felnagyíthatók
Én a szambla néphez tartozom, amely Burkina Fasóban, Bobo Dioulassótól kb. 50 kilométerre nyugatra, a mandé és gur kultúrák határvidékén él. Ennek az ősrégi mandé népnek sem a nyelve, sem a kultúrája nincs még tudományosan feltárva, s valószínüleg ki fog halni, mielőtt a világ hozzákezdene kutatásához. A szamblák földművelésből élnek, kölest, kukoricát, földimogyorót és gyapotot termesztenek. Az éghajlat rendkívül száraz és forró, a talaj kőkemény és sziklás. Mezőgazdasági gépek gyakorlatilag nem használhatók. Nincsenek gépjárművel járható utak, s nincs elektromos áram sem. A termés mindezek következtében kevés, az emberek nagyon szűkösen élnek.
Ami viszont a zenét illeti, a szamblák rendkívül gazdagok. Minden falunak, minden jelentős családnak, foglalkozásnak és személynek van egy címerként szolgáló zenedarabja. Jelentős eseményekre zenét komponálnak. A közösségi munkákat mindig zenével kisérik. Ez az idegeneknek rendszerint nagyon tetsző zene viszont a szamblák számára egyáltalán nem zene, hanem a zenébe átültetett szambla nyelv. A gyerekek ezt a beszélt nyelvvel együtt tanulják meg: a fiúk aktívan, a lányok passzivan. Minden kifejezhető vele, ami szóban elmondható. Meglepő a zenei hangsor is: jazz szakértők a blues pentatóniát hallják ki belőle, amely zongorán megközelítőleg az A, G, E, Esz, C hangokkal játszható le. Talán még meglepőbb, hogy a szambla zene az amerikai blues csaknem minden jellemzőjével is rendelkezik - jobban mint bármely más afrikai zene, amelyet az amerikai blues ősének tartanak. Mivel a zene a mindennapi élethez oly szorosan kapcsolódik s egyes zenedarabok korát is sikerült meghatározni, kizárt, hogy a szamblák zenei stílusukat Amerikából importálták volna.
A kompoziciós technika a Chaconne-ra ill. Passacaglia-ra emlékeztet (variációk egy állandóan ismétlődő "basso ostinato" felett), amelynek európai fénykorát a 17-18. században Frescobaldi, Buxtehude, Couperin, Händel és Bach művei fémjelezték. Afrikában viszont két vagy több osztinátót játszanak egyszerre éspedig az "interlocking technika" bevetésével (fogaskerékszerűen egymásba kapcsolódó szólamok, amelyeknek nem esik egybe a beat-je). Ennek következtében nem lehet megkülönböztetni az egyes osztinátókat, s helyettük a hallgatók látszólag egymástól független dallam- és ritmusképleteket vélnek kihallani, amelyeket a szakirodalom "inherent pattern"-eknek nevez. Ezek valójában egyik szólamban sem találhatók meg, tehát senki sem játssza őket, de mégis léteznek és a zeneszerző szándéka az volt, hogy meg is hallják őket.
A szambla xilofonnak (Ba-nak nevezik) két változata van: a hordozható kicsi 19 behangolt keményfa lappal, amelyen egy zenész játszik valamely munka kiséretére és a nagy 23 hanglapos, amelyet három zenész szólaltat meg ünnepi alkalmakon. "Ba-tsin-gyera-bre", a rangidős zenész játssza a virtuóz szólót a felső regiszterekben. Ő a szószóló, ő beszélget a közönséggel. Balra mellette a "Ba-anya-bre", aki a basszust játssza. Az ő szólama technikailag sokkal nehezebb, mint a másik kettőjé. Továbbá ő az összekötő kapocs is, neki kell a szólót kommentálnia meg a második kiséretet kiegészíteni. A szellemeket idéző zenékben pedig övé a főszerep (pl. "Ji te so", "San tsyobe din" a Keneya CD-men). Velük szemben, a balafon másik oldalán játssza ill. mondja a "Ba-le-kpan" az alapvető osztinátót (egy szót, nevet, kifejezést, vagy egy teljes mondatot) tempóingadozás nélkül, hogy a ritmusban szabadon szárnyaló szólistának, a táncosoknak vagy a dolgozóknak az ütemet adja. Egy zenedarabhoz több különböző nehézségi fokú kiséret tartozik, amelyekből alkalom illetve a zenész tehetsége szerint választanak.
Zene:
Videók:
 |
|
 |
|
 |
|
 |
|
 |
|
 |
|
 |
|